A jókedv ereje

A rosszkedvű emberek legtöbbször úgy magyarázzák hangulatuk okát, hogy egész nap tűrniük kell a munkahelyi, pénzügyi, családi, egészségi, párkapcsolati nehézségeiket, és ezek felemésztik minden erejüket.

Tudjuk, hogy az élet bonyodalmakkal jár, de a rosszkedv okait ne ezekben keressük, hanem a belső erő hiányában, ha képtelenek vagyunk szembeszállni velük, és abban, hogy ezekben a helyzetekben nem filozófushoz méltóan viselkedünk. Ha ezek a gondok nem lennének, mások bukkannának fel, amelyek ugyanúgy megváltoztatnák lelkiállapotunkat. A rosszkedv ugyanis olyan negatív viszonyulás, ami bennünk van, és nem a nehézségek okozzák. Így szoktunk reagálni a kellemetlen vagy feszült pillanatokban.

A rosszkedv a gyenge jellem jele. Azt mutatja, hogy kevés energiát szentelünk személyiségünk alakítására. Olyan ellenségről van szó, amelyre nem figyeltünk oda eléggé, és amely a csalódások és a nem megfelelően feldolgozott tapasztalatok hatására egyre nagyobbá válik. A rosszkedvű ember bukásait és elégedetlenségeit súlyos teherként veszi magára, így útja keservessé válik.

Minden gondunkat nem fogjuk tudni egyszerre megoldani, némelyiküket életünk végéig sem, azonban tőlünk függ, hogyan viszonyulunk hozzájuk. Ha engedjük, hogy nyomasszanak, nem lesz elég erőnk ahhoz, hogy továbbhaladjunk, és már nem fogjuk tisztán látni, melyek az élet valódi értékei. Rosszkedvünk egyre csak nőni fog, elkeseredünk, magányosnak és meg nem értettnek érezzük magunkat.

A rosszkedvű viszonyulás szokássá, rossz beidegződéssé válhat, amelynek nem tulajdonítunk kellő fontosságot, és amely egyre inkább elkedvetleníti környezetünket. A rosszkedvűt, akárcsak a vihart, messziről lehet látni, és az emberek távol tartják magukat tőle, hogy elkerüljék viselkedésének villámcsapásait. A rosszkedv betegség, amely más gyenge jelleműeket is megfertőzhet.

A rosszkedv másik gyökere az önközpontúság, amely arra jellemző, aki elvárja másoktól, hogy az ő vágyaihoz és elképzeléseihez igazodjanak. Amikor nem az elvárásai szerint történnek a dolgok, bosszankodni kezd, és barátságtalan arckifejezésével vagy éles szavaival rátámad a körülötte lévőkre.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a kárörömöt sem. Ha önmagunkon nevetünk, filozófusként viselkedünk. Ha hibáinkat és gyengeségeinket kinevetjük, az lazít és enyhíti a helyzetek drámaiságát, így felül tudunk kerekedni az élet tragikomikumán. Ha azonban kegyetlenül feltárjuk más hibáját, hogy mindenki nevessen rajta, és nem nézzük, hogy az érintettnek ez hogyan esik, és vajon ő is jól szórakozik-e, súlyos udvariatlanságot követünk el.

Nem függnek tőlünk az ebbe a hibába esők agresszív tettei, azonban finoman megfékezhetjük őket. Ha jókedvvel reagálunk, erőt tanúsítunk, bizonyítjuk, hogy a nehézség nem tud megtörni minket. Tanuljunk a múlt és a jelen filozófusaitól, akik a legkeményebb körülmények között is derűsek maradtak. Lelkük ereje és nyugalma abból fakadt, hogy biztosak voltak abban, hogy semmi sem véletlenül történik, és hogy az emberrel nem eshet meg olyasmi, amit ne lenne képes elviselni.

Ahelyett, hogy bosszankodtak volna, inkább keresték a rejtett okokat, hogy aztán – ha arra volt szükség –, változtassanak saját viszonyulásukon és meggyőződéseiken. Ez a filozófus ismérve.

Beatriz D. Canseco

 

Az összpontosítás: saját központunk keresése

Összpontosításon a különálló vagy szanaszét lévő dolgok egyesítését, egy pontba való összegyűjtését értjük.

A pszichológia az összpontosítást a tudat egyik fő tulajdonságának tartja, így ezt a két szót sokszor szinonimaként használják.

A tudat általában szétszóródik és a legkülönfélébb külső és belső ingerek után kapdos, vagy egyszerűen kiüresedik, amihez nem kell „profinak” lenni semelyik meditációs technikában. Amikor viszont fontos dolgunk akad, igyekszünk a szétszóródott elemeket újra összeszedni.

Talán ebben rejlik az összpontosítás egyik legnagyobb akadálya: azt hisszük, hogy csak bizonyos feladatokhoz van szükség az összpontosításra, a többit, a kevésbé fontosakat pedig nagyon könnyedén vesszük, és hagyjuk, hogy tudatunk tetszése és képessége szerint bánjon velük.

Ha az összpontosítás a tudat egyik erőssége, akkor mindig és minden tevékenységünkben gyakorolnunk kell. Hogy ez nehéznek és fárasztónak tűnik? Egyáltalán nem az. Semmi sem teszi érdekesebbé az életet, mint az összpontosítás arra, amit éppen csinálunk, így akármihez fogunk hozzá, jól fogjuk végezni, relatív értékétől függetlenül. Az összpontosításnak nem kell feszültséggel járnia, sokkal inkább izgalmas utazásnak kell lennie saját mély rétegeinkbe.

A tudat a központ. De olyan központ, amelyet nem szemlélhetünk kívülről, mintha nem is a miénk lenne. Éppen a saját – mégis idegennek tekintett – központunktól való eltávolodás az, ami feszültséget kelt bennünk.

Van központunk és be is kell lépnünk oda. Tegyük ezt nyugodtan és békésen, mint ahogy egy ismert helyre megyünk be. Miért ismeretlen számunkra mégis énünk központja? Mert nagyon ritkán vagyunk ott, mert csupán a „fontos” pillanatokra tartogatjuk. Az összpontosításnak egyszerű, mégis nagy titka az, hogy el kell indulni az útján és fel kell ismerni, hogy a központunkhoz vezet, így bármikor beléphetünk oda, ha szükségünk lesz rá.

Az összpontosítás művészet: segít elmélyíteni cselekedeteinket, megtart a központban, miközben teljesen természetesen viselkedünk.

Ne olyan helynek képzeljük a központot, amely megbéklyóz és elválaszt környezetünktől, sőt saját cselekvésünktől is. Ellenkezőleg, ez egy befogadó központ, a tudat helye, ahová akkor lépünk be és ki, amikor csak akarunk.

Az összpontosítás, a központ elérése és megtartása gazdagabb belső élettel ajándékoz meg, megerősíti ismereteinket, magabiztossá tesz és segít abban, hogy másokra figyeljünk, ezért nagyon segíti az olyannyira vágyott harmonikus emberi együttélés létrejöttét is.

 

Árnyékaink megvilágítása

Időről időre egy-egy újabb sötét, nehéz és nyomasztó időszak jön el az életünkben. Bármennyire is szeretnénk kiutat találni, csak homály vesz körül bennünket. Csüggedés vesz erőt rajtunk, és bármihez is fogunk, balul üt ki, szinte már azelőtt, hogy nekiláttunk volna.

Ezek a mi éjszakáink, amelyekben azonban ugyanúgy győznünk kell.

Senki sem fog helyettünk fényt gyújtani a sötétben. Tanuljuk meg, hogy ne kívülről várjuk a megoldást.

Ha kívül meg tudjuk látni a fény forrását, ez azt jelenti, hogy egy elfeledett sarokban bennünk is ott a fény. Nem vagyunk különleges lakói ennek a világnak, bennünk is ugyanaz van, mint a világmindenségben: fény és sötétség, és képesek is vagyunk mindkettő megteremtésére.

Gyújts fényt a lámpásodban. Gyújts fényt egy mosolyoddal, akkor is, ha eleinte erőltetettnek tűnik. Gyújts fényt azzal, hogy érdeklődsz valami új dolog elsajátítása iránt, vagy olyasvalami iránt, amit addig nem értettél meg. Gyújts fényt azzal, hogy meghallod a téged körülvevő embereket. Gyújts fényt azzal, hogy figyelsz mindenre, ami körülötted történik – és váratlanul rád köszönnek a csodák. Gyújtsd meg a remény fényét a holnapért, sőt tedd meg már a mai napért is. Szemléld örömmel tetteidet, és végezd őket olyan jól, hogy elégedettség szülessen benned. Ne keseregj azon, hogy mások mit tesznek vagy nem tesznek, összpontosíts saját feladatodra, és látni fogod, hogy a többiek nem is teszik annyira rosszul a dolgukat, mint ahogyan kezdetben hitted.

Lásd be, hogy fontos a célod, bármennyire szerény legyen is, mert így leszel képes változtatni az életeden. Mert ez lesz a kezdete az éjszaka sötétje felett aratott győzelmeidnek

Oldal: Fellegvárépítés kövei a kerek erdőből
Üzenet a hegyről - © 2008 - 2024 - jokorjotteso.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat